2024. március 17-én meghalt Kovács Ilona irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, a MEGY alapító tagja. Lőrinszky Ildikó nekrológjával búcsúzunk tőle.
Ilonka
A MEGY az elsők között értesült a hírről, de időbe telt, amíg felfogtuk, hiszen pár nappal azelőtt még többünkkel levelezett, a MEGY-listán a frissen megjelent Lator László-kötet iránt
érdeklődött. A legértetlenebbek azok voltak, akik régóta ismerték. Volt tanítványai, közeli barátai, akik – anélkül, hogy ez valaha is világosan megfogalmazódott volna bennünk – azt hittük, hogy
Ilonka mindig velünk marad. Volt benne valami örökös nyughatatlanság, kifogyhatatlan energiaforrás, ami miatt úgy éreztük, személyisége titkos lényegén nem fognak az évek, és
mindig része lesz az életünknek. Megnyugtató, szívmelengető érzés volt ez, várakozással teli, mert Ilonka színes egyéniségével újra és újra meglepett minket. Hihetetlen, mennyi mindent
egyesített magában: egyszerre volt precíz filológus, a mélyen vallásos II. Rákóczi Ferenc kéziratainak avatott szakértője, a genetikus kritika hazai megismertetője és a libertinizmus
legnevesebb itthoni kutatója, Casanova és Sade márki fordítója, komoly klasszikus zenei képzettséggel rendelkező koncertlátogató, minden újdonság iránt érdeklődő színház- és mozirajongó, franciás műveltségével irodalmi szalonokról álmodozó, könyvklubokat szervező és látogató társasági lény, és a társadalmi igazságtalanságokon felháborodó, a kitaszítottakkal
mélységesen együttérző, segítségnyújtásra mindig kész ember. Sokan és sokat köszönhetünk neki. Sok tanítványa volt, mert sok helyen tanított, nemcsak itthon, hanem Franciaországban is,
ahol több évtizedes munkával szerteágazó szakmai és baráti kapcsolatokat épített ki. Legszebb emlékei a Szegedi Egyetemhez és a Paris VIII (Vincennes–Saint-Denis) egyetemhez fűzték.
Odaadó, tehetséges diákjait szüntelenül bátorító tanár volt, és szigorú, sokszor kíméletlen kritikus. Szenvedélyes ember, aki nagyon tudott lelkesedni, és nagyon tudott haragudni.
Bírálataiban nem mindig volt elfogulatlan, olykor sarkosan fogalmazott, de egyvalamit sohasem lehetett megkérdőjelezni: végtelen tisztességét. Szakmai és morális szempontból egyaránt
magasra tette a mércét, valószínűleg nem is hitte, hogy el lehet választani a kettőt. Éles kritikai érzéke mellett megvolt benne egy ritka képesség: a kiemelkedő teljesítmények iránti őszinte
csodálat. Emberi tartása, magánélete legnehezebb időszakaiban megmutatkozó lelkiereje példaértékű volt, és mások is erőt meríthettek belőle. Utolsó meglepetését, váratlan távozását nehezen tudjuk megemészteni. A méltó búcsú – s egyúttal folytatás – talán az lehet, ha felteszünk egy Mozart- vagy Verdi-rekviemet, és vele együtt gyönyörködünk benne.
Fotó forrása: Magyar Dipló Baráti Klub
