logo
kontakt / impresszum / honlaptérkép
Felix DahnÚj hozzászólás | Hozzászólások fordított időrendben
vélemény
2017. 03. 31 15:08
oldalanként találatot jelenítsen meg
 
Gelimer2017. 03. 31 15:08válasz erre | #0

Nagyon szeretem Felix Dahn-t, eddig majdnem minden regényét elolvastam németül, sajnos magyarra csak egy könyvét fordították le, pedig a Kampf um Rom nagyon sok kiadást élt meg. Amatőr szinen fordítok,  a magyar nyelvvel meggyűlik a bajom.Érdekelne hogy mennyire magyaros.


Felix Dahn: Chlodovech I. Ez a négyszáznyolvcvanegyes évben Krisztus után volt, egy nyomasztó, fülledt nyári estén, amikor Tournay ( Doornick a Schelde mellett) legpompásabb házában egy férfi súlyosan szenvedve feküdt; az előkelő római, kié a ház egykoron volt, már rég- azonnal a salfrankok közeledésénél- a városból, aztán az alpokon át elmenekült; az erőd bevétele után a Salfrankklánkirály Childerich egy oszlopon a ház átriumában a pajzsát felakasztotta és itt szállást vett: most- sok évvel később- fekszik lebetegve egy seb miatt. Az alvószoba egy kis borostyánlámpátol, ami a mámorralburkolt mennyezetről függött, csak gyengén volt megvillágítva; gyenge fényét felszívták a sötét nehéz függönyök, melyek a vékony négyszögletes szoba falait befedték, és a hiányzó ajtót pótolták. A szenvedő, egy férfi , körübelül ötven éves, erős és izmos tagokkal, egy alacsony ágyon feküdt, a lábait befödte egy hatalmas medvebunda. Egy díszes, korintuszi ércből alakított háromlábű széken, a fejénél elhelyezve, száraz, frissen szedet gyógynövények fűszeres illatot terjesztettek. Egy magas, fenséges asszonyalak állt előtte, nem sok évvel fiatalabb; lágyan simogatta a bal kezével az izzó homlokát, az alig megőszült szőkehaját, ami a merivingi királyitincsekben a válláig ért, mialatt a jobb keze egy ezüstkelyhet, sötét kenőccsel töltve, tartott. Mély fájdalom telepedett a nemes, még mindig ragyogóan szép, csak valamelyest túlontúl szigorú, hát éles vonásaira; viszont egy könnynek se hagyta, hogy a tengerszürke szembeibe lépjenek, még akkkor se, mikor a beteg mélyen felsóhajtott. Most letette a kelyhet a díszes háromlábú székre, és mindkét kezével a homloka mögé símította a gyönyörű vörös haját, mi gazdagon, buján előrehulálmzódott, ahogy az ágy fölé hajolt. » Ilyen nagyon fáj a seb ,Childerich?« kérdezte visszatartott fájdalommal. Childerich simogatta a fehér kezét. » Ez nem azért van,« válaszolta, lassan a fejét rázva. » És nem is azért,.... hogy meg kell halnom – minden gyógytudományod és varázsigéd dacára, Basina, amik Wodántól, Ősödtől, tanulva, nemzedékről nemzedékre a rokonságodban a thüringerőben továbbhagyományozódtak. Túlontúl mélyre a mellebe repült az éles római nyíl Soissons tornyáról. De nem ez az én bajom!Hisz tudom, hogy az ulosó leheletem után Walhallába jutok, mivel nem az ágyhalált halom én:- a vérhalált a seben, egy seb miatt, mit én, népseregem élén az ék elején harcolva, megszereztem. Érted se,te nemeslelkületű, aggódok én: mert hát egy hősi szív ver a melledben, és minden sorsot méltóan fogsz viselni: illyen asszonyokat, mint te, nem hagy Wodan Helhez lesülyedni az örömtelen árnyakhoz; felemeli őket Asgardhba, Walkürjeihez társítva, ahogy ő ama nagyszerű Hildével tette. Én arra fogom őt kérni, hogy néked is megadja ugyanazt, úgyhogy mi elválasztatlanul Walhalla örömeit osszuk. De- oh...« megakadt, a lélegzete elfogyott, a jóságos fenséges assszony gyengéden csókolta, hozzá hajolva, a lázas homlokát» Ne is mond ki, én tudom, mi kínoz téged, az aggodalom népedért. . .« » Dehogy, az aggodalom a fiúnkért,« Sóhajtotta a sebesült. Akkor elkomorodott a fenséges asszony nemes orcája, az élesen vágott orrcimpák vonaglottak, és keserűen jött a szó az alig nyílt ajkakból. » Igen, Cholodovech, büszkeségem és félelmem.« »Bár,« elkezdett a király beszélni büszke arccal, » gazdag ajándékokat adott neki a pajzsbölcsőbe a három Sors-szövő, és mindaz istenek és istennők. Harci kedvét és bátorságát a félelmet nem ismerő Donar, okos elhatározását háborúra és békére Wodan!« »Ámbár,« közbeszólt az anya, mély hang keserű csengésével – »Loge a ravaszságot, a semmitől vissza nem riadó önzést- és a vörös hajjal és a gyors tréfás elmélyével - a hamisságot, mi nevetve szót és hűséget tör. « »Hát igen,« sóhajtotta az apa, » ő olyan mint a lobogó láng: izzása melegít, fényessége világít vakulásig. . .« »Ámbár,« zárja a mondatot az anya, » féktelenül, alattomosan tör elő, felemésztve barátot és ellenséget! Ó jaj nekem szerencsétlennek, kellene nekem egykoron ama órát elátkoznom, mikor eme öl őt szülte, egy tűzvihart, mi a fenségest és a szentet elpusztítja. – Mégis, ő a fiad Childerich: ezért remélem, a jó hatalmak fognak benne győzedelmeskedni. » Hallgasd, én úgy vélem, én hallom őt lent az udvarban! Igen ez az ő vékony hangja.« Az asszony az alvószoba ablakja mellé lépett, visszavetette a vörösbarna függönyt, és lepillantott az átriumba, aminek padlózata pyrenäi fehér márványtól, tarka mozaikkal körülszegélyezve, a világos holdfényben világított. Ott gugolt, egy oszlop mögött lapulva, egy tizenötéves szép ifjondi; majdnem lányosan fehér volt a bőrszíne, pompás és finom a hajlékony tagok építménye, a bokák és előkarok kicsik; a vöröszőke haj elállt fodros kis tincsekben a fejétől, két ravasz, élesen kémkedő szemek- tengerszürke, mint az anyáé- pillantottak éppúgy merészül, mint ravaszul, finoman és élesen vágott orr ereszkedett a kis szájára, ami, teljesen szépen ívelve, a gyengéd, ifjondi kor számára túlontúl kifejezéstelien, szakadatlanul vonagló mozgásban játszott. Ott gogolt ő, a hiúzhoz hasonlóan, ami rezzenéstelenül kinyújtózkodva vízszintesen egy ágon fekszik, hogy ráugordjon a zsákmányára egy fentről eredő hibamentes, biztos és halálos ugrással,a peristyl dóri oszlopának alapzata mögött, árnyékától fedve, és résen volt láthatatlanul. A peristyl alatt négy fokkal, a teliholdtól világosan beragyogva, az átrium mélyéban állt egy kútnál, ami egyhangúlag, csendesen egy márványkehelybe csordugált, egy ifjú, aki egy fővel magasabb, szélesmellű, erőscsontú, az izmos karjait dühösen nyújtotta, a hatalmas kezeit öklékké vetette. »Chlodovech!« Kiálltotta a Dühös fel a körülfutó feketén beárnyékolt oszlopcsarnokba.: » Hol rejtőzöl? Háromszor vetettelek földhöz téged tiszességes birkózásban, hogy a finom csontjaid majdnem szilánkokra törtek. Te elmenekültél és eltűntél. Aztán leszakajtottál engem,- hátulról nekemugordva a sötétből. És most? Gyere elő nyílt küzdelemre, ha mersz! Hol rejtőzöl? Hol lapulsz? »Itt!« viháncolt a hívott mint egy rossz elf,»itt! A tarkódon!« És magas ugrásban lendült fentről a kihívó hátára, ki, rövid ellenkezés után, a súly alatt összerogyott. Alig hogy esett, máris felugrott és lerázta magáról a cseleset.»Chlodovech! Te galád!« dühöngött.» Te . . .« »Nyertem!« nevetet a másik, ismét a lépcsők sötétjében fenn eltűnve. »Nyomorult zsiványságon át.« – » De nyertem!- Mi van akkor? Mi van akkor?« Kiejtette az utóbbi hat szót egymás után gyorsan, az összenyomott fogai közul, a ›mit‹ élesen hangsúlyozva. »Mi van akkor?« megismételte a másik. »Hogy mi? Gyalázatos tett!« – »De segített! Mi van akkor?« Akkor nyögött az apja, ki a puha ágyon feküdt és a most távolian nyittott ablakon át minden szót megértett. Az anyja viszont nyomta a kerekíves ablak márványkeretjére a homlokát olyan szilárdan, hogy az fájt: egy hangot se talált fájdalma számára. Ámbár a kezét ökölbe szorította. »Hívd fel!« intette rá a sebesült őt,»Meg akarom . . . fegyelmezni . . . Oh, ámbár . . . nem tudom a karomat felemelni. Viszont, Basina, igérd meg . . . esküdj:- ez az utolsó beszélgetésünk- esküdj – Wodanra ősödre! Ne hagyd hogy galád válljék belőle . . . inkább akkor holt – esküdd ezt nekem - nehogy az istenekkel és emberekkel szemben egy hamis alak . . .« – » Soha! Nyugodj meg inkább kedvesem!« – »Nem . . . míg te nekem . . . nem esküdted meg!« – » Lázad van! Nagyságos, csodálatos nyugvik benne - a te fajtád – hisz már mondtam neked, örökölve mindaz a nagy ősödtöl, Merovech-Serapiotól, – dédnagyapádtól, ki tinéktek saliereknek eme földben letelepedést és hatalmat szerszett meg. Clodovech – még csak egy ifjondi- de már hős. Hát elfelejtetted, – te magad mesélted büszke pillantással! – hogy a Kohlenwald-ban a vadászaton, amikor a medve a lándzsádat a kezedben széttörte, közzéd és a szörnyeteg közé ugrott és, a mancsa allat összesve, még a rövidkardot a szívébe döfte. »Hát igen – na az – vitézi tett volt!« És a halovány ajkok körül hirtelen egy mosoly formálódott.» És pár héttel ezelőtt. . . Soissons előtt– Guntbert – éppen Guntbert, ki épp lent van – mesélte el ezt nekem – amikor Soissons előtt a római-nyílak zúgásába és zűrzavarába kerültetek, mik a hirtelen kinyílt lőrésekből zúgtak és mikor te hullsz– oh ama nyíltól találva– és mikor mind a kíséreted félénken visszahátrált, a félelemtől ijedve; – ki egyedül tartott ki melletted végig, a pajzsot fejed és melled fölé tartva,« . . .« – »Guntbert, és . . .« – » És Chlodovech, fiad. Vérezve mint téged hozták – átlőtt orcával – őt is. Ő nevetett a fájdalmán – csak teérted aggódott! – és az első szava, mikor újra beszélni tudott, az volt: › Vérbosszú apéért Soissons összes lövészén!‹ Ő egy róka, viszont a sashoz hasonlóan merész is« Basina szemei csillogtak. » Az anya büszkesége,« mosolygott az apa, » lehessen ez soha se az anya gyengesége!« – » Figyelj, ez volt mi nékem akkoriban a fájdalmat örömmel megdicsőítette és megszépítette.« – » Bizám, egy hős rejtezik benne. Ámbár . . .! Ó bárcsak tudnék a jövöbe látni. Lesz-e ő népünknek egy üdv vagy netán szerencsétlenség?« »Remélem: egy daliás hős.« » Akarom ezt hinni – és úgy könnyebben halni. De mégis esküdd, – másként nem tudok se békét se örömet találni Walhallában! – esküdj nékem Wodanra: – ne hagyd hogy vétkezzen istenekkel és emberekkel szemben – inkább. . . hallod? . . . meg kall hallnia! Öld meg!« »Childirich! Mely téveszmék! Lázad van.« »Meglehet!« kiáltotta a szenvedő, » de eme aggodalom keservesebben mar mint a seb. Nyugalmat nem tudok lelni,« – és ekkor hirtelen felemelkedett az ágyból, a takarót levetette magáról, és fel akart volna ugrani, viszont támolygott: Basina fogta őt fel; Childerich támaszkodott a mellén, » Esküdd! Esküdd! Ne hagyd őt élni, ha vétkezik istenekkel és emberekkel szemben . . . . Ha bármikor is szerettél– – esküdd. . . kérem. . . parancsolom!« És tekintett közben egyszerre könyörögve és parancsolva a szemébe. Részvéttől legyőzve a kezét Childerich hevesen verő szívére rakta: » Esküszöm Wodanra, akkor aztán nem szabad élnie,« esküdött és aztán lágyan visszafektette őt az ágyra. II. Akkor ugrott az ifjondi egy ugrással a függönyön és küszöbön át: a szülők megijedtek: ő viháncolt ismént mint egy elf: »Hi, hi! Ahogyan ti összevonaglotatok. Féltek. Akkor az úgy kell nektek. Már megint rútul beszéltetek szegély Clodovechről. »Hogy tudsz íly pimasz lenni!« fenyegetet Basina. »És oly nyers! Hogy az apádat megijeszted, – aki súlyosan szenved.« Pillanat alatt eltűnt a gúnyos kifejezés a mindig váltakozó arcvonásoktól mozgékony arcáról: élesen kémleltek, de részvéttelien a szürke szemei az apjára, a zájszögletek szomorúan legörbültek: »Mi van már? Mi van már? Apa? Még mindig a fájdalmai? Azt hittem már jobban volt . . .!« » Hamarosan meg fogok minden fájdalmamtól szabadulni,« mondta a sebesült. » Na az jó,« nevetett az ifjondi, » nélküled oly unalmas. Aztán majd mehetünk újra medvét és őstulkot vadászni, és ismét ellovagolhatunk Soissons felé és ellene, az átkozott fészek ellen – ámbár most éjszaka – anélkül hogy elébb a fegyverszünetet felmondanánk . . .« » Szégyeld el magad,« szídta az apja nagy felindulásban. » Ide! Mellém! Még közelebb! Nincs sok hangom . . .« – » Apám! Hát csak nem fogsz tán meghalni!« Valódi mély érzésből jött ez a szájából. Viszont gyorsan nevetve folytatta: » Még ne! Még túl fiatal vagyok! A frankok engem még nem választanak az utódoddá!– Mi az, anya! Mi van hát! Mi van hát! Mit versz engem« – » Te szívtelen csirkefogó! Ezt mondod a haldokló apádnak?« »Igen« . . . dadogta a leszídott,a lepofozott orcáját dörzsölve,» minden királyfi akar, úgy gondolom, királlyá válni.« Childerich mosolygott búsan: »Hagyd őt. Eme nyíltság, habár pimasz, nem a legrosszabb tulajdonsága.« » Látod, anyám, mi férfiak megértjük egymást jobban,« nevetett Clodovech, még mindig az orcáját dörzsölve.. » Lángoló Logera, ez fáj.« Ezzel letlepedett egy zsámolyra az ágy mellett, és simogatta a beteg vérszegély, lesoványodott kezét. » Fiam halld meg az utolsó tanácsaimat és parancsaimat; minden tekintetben kövesd anyádat, a nemes lelkületű asszonyt: mert ő nagylalkületű, Wodan szelleme él benne. Jaj neked, ha te bármikoris elszomorítod! Maradj hű megingathatatlanül népünk régi isteneinek, felséges őseinknek, kik rokonságunkat naggyá tették: becsüld szentséges ligeteiket, főképp az ősrégit, a rajna mellett, Toxandria klánterületében, ami népünk bölcséje. Ápolj békét a rómaiak püspökeivel: – kíméld templomaikat; ámbár ne legyen az, hogy néked túlon túl sokat bebeszéljenek, és hatással legyenek rád.« – » Arra nem fog sor kerülni!« – » Légy állhatatos, mikor a királybotot viselni fogod . . .« – »Így te úgy gondolod, hogy engem választanak?« Hirtelen jött a kérdés, az éles pillantása lobogott. » Igen, téged fognak kiválasztani. . .« » Szeretből, és hálából apád iránt,« közbevágott az anyja, » abból a hitből, hogy a fiú hozzá fog hasonlítani a hősiességen. »Én nem vagyok gyáva, anyám!« dühöngött Chlodovech. »És hűségben és becsületben,« mondta a király nehezen lélegezve. » Soha se felejtsd el: Igencsak szükséges egy királynak az okosság, és hogy sohase a szíve légyen a nyelvén: rút egynémely szomszédunk, de legrosszabbul akaró a római: imígy hallgatni és okosnak lenni jó, ámbár a Győzedelemapja a győzelemet, hogy kivívjuk, a kardunk tulajdonságává tette, és nem orrvul gyilkoló tőrnek: egy oly győzelem, mit hűsegszegés és álnokság kivívott, nem fejlődik; hisz a végén mindig az igazság nyer! Halj büszkén, mielőtt te hűtlenül élsz. – És hogy csak tudd, dédnagyaptól – Merovechtől – örökölve, bár azt is mondják egy vándortól – Wodan volt az – a megvendégelést meghalálva ajándékként a csarnokban a búcsúkor visszahagyta – rokonságunk birtokában van egy győzedelmi kard.. . .« »Hol? Hol van eme kard?« tellve tüzes sóvárgással felugrott az ifjondi. Ámbár az öreg folytatta – erőlködéssel – mondanivalóját tovább: » És ezenkívül – egy kincsrejtekhely, hisz egy gazdag elrejtett kincs a király legjobb barátja a vészben! – egy kincs, – ami néked nem kell hogy azonnal a rendelkezésedre álljon– csak a legvégsőb menedékként – másképp elpazarolja azt a fiatalságod – rejtve fekszik a győzedelmi kardnál egy hatalms kincs számodra.« – »Hol! Apám, hol?« – » Azt még nem tudhatod meg: legelébb a legvégsőbb veszedelemben: és csak – csak két szem – két egyedüli eme földekén: – tud róla és láta őt rejtve. »Ki! Ki az?« Mindkét kezével fogta az apja jobb kezét»Az – – – oh a fájdalom. Hát búcsúzom, asszonyom, tőled! Hát búcsúzom, Chlodovech! Légy hűséges, hallod? Hűséges! Ah! Esküdd ezt! Hűséges! Védd az istenek szentélyeit, védd azokat, kik tisztelik őket. Esküdd ezt« »Esküszöm,« mondta az ifjondi, mélyen meghatva. »Hát akkor minden rendben.« És egy mély felsóhajtással vissza süllyedt az ágyára és halott volt. III. A fájdalom vad felkiáltása után, amivel a királyné fenséges alakja a hitves fölé vetődött, folyamatosan lecsúszott a melléről a térdére, mindkét kezével a vállait körülfogva tartva: nem tudott sírni. Nem hosszan időzött Chlodovech az apjánál: forrón telítettek a könnyek a szemeit, hevesen síránkozott; ámbár hamar eltörölte a nedvességet az orcájáról, eltekintett az apja komoly, halál által szentelt arcától: úgy tűnt neki, mint ha fenyegetné és az utolsó intelemet– mintha kővé válva megörökítené. Nyugtalanul, irányította a szemeit másfelé, az egész szobát folyton-folyvást körülvándrolták a szemei: hirtelen megpillantotta a szeme a lándzsa mellet a falra támsztott királybotot, egy fehér kőrisbotot, ami felül arany markolatban végződött. A finomtagú testének halk kis mozgásaival osont Chlodovech az anyja háta mögé, megfordult és hajlékony hangtalan lépéssel osont ama sarokba, aztán gyorsan elkapta egy macskához hasonló, biztos és nem hallatszódó ugrással a botot és egy pillanat alatt a kis faliajtón el is tűnt. Hamar hangzódott vidám lépte a távoli udvarban, hol a nemesek palatiumban elő ifjondiait egy vacsorához összegyülve tudta: hirtelen közéjük ugrott: megijedve ingerlődtek: »Mi van hát ? Mi van hát?« kiáltotta, a botot feje felett lóbálva. »Igenám, rettegjetek csak! És engedelmeskedjetek nékem. Apám holtan fekszik és én vagyok a királyotok. Itt tartom a kezemben a botját: nézzük, ki az aki elveszi tőlem.« Chlodovechnek nem lett volna arra rá szüksége, hogy a oly aggodalmasan minden zajt elkerüljön a szoba elhagyásánál: mivel az özvegy, ki neki a királyi bot pimasz elorzását bizonyosan megakadályozta volna, amit csak a néphadsereg választása érvényesen adhatott oda, oly mélyen a fájdalmába belesüppedve feküdt, hogy hosszú időn át semmit sem érzékelt a külvilágról. Úgy azt se észlelte, amikor, hosszan már Chlodovech távozása után, a főbejárat függönye kétoldalra tolódott és egy vékony szürke alak a küszöbön láthatóvá vált. Persze oly árnyékszerűnek, olyannyira nem földinek tűnt a gyengéd teremtés, oly halgak voltak mozgások, ahogyan eme szűzies lény a gyászoló háta mögött a sima márványpadlózaton át a holt ágyához lebegett: hogy inkább egy szellemi jelenséghez, mint egy emberi nőhöz hasonlított. Amikor eme vékony alkatú teremtés az ágy lábvégéhez ért, ott letelpedett a földre, nyomta a szőketincsű vékony fejét, a fehér homlokát az erősen átlátszó kék erekkel a holt lábhegyeire és átkarolta imához kulcsolt kezekkel a bokáit. Hosszan feküdtek ők így, mindkét asszony, az özvegy a holt férfi fejénél, a lány a lábainál. Mély csendben, hallgatásban állt a szoba, Basina a hitvese felé hajolt és nyomott egy csókot a sápadt homlokára. Most visszalépve észlelte a megható alakot, aki oly alázatosan a puha ágy mellet a földön kiterülve feküdt. Ijedelem nélkül, idegenség nélkül tekintett a lányra, ki szürke fálylakba volt burkolva. Bólintot halgan, mintha ezt várta volna el.»Genoveva!« mondta komoly hangon, de szigor nélkül. Az imádkozó felegyenesedett lassan: ő is minden sietség, minden félénkség nélkül: a mélyen sötét kék szemeivel a nagy szem.... felnézett és egy hosszú pillantást vetett fel a nagyságos asszonyra, aki magasabb volt nála; küszködött, hogy egy szót találjon, de nem talált. »Tudtam,« mondta Basina, »te jönni fognál, mikor – inkább honnan tudtad ezt . . .?« »A szentek!« válaszolta a lány jólhangzódó hanggal. »Szóltak hozzám eme éjszakán álmomban: ›Menj el oda, Genovefa. Nem fogja többé látni, hogy a nap felszáll. Menj el oda és imádkozz a holt mellett a lelkéért.‹ Szabad, királyném?« Basina magasra vonta az erős szemöldökeit. »Felőlem!Amúgyis mindegy! Felesleges a számára: – mert ő hisz most boldogan Wodan mellett ül. – Viszont neked, a te lelkednek ez jót tesz. Úgy imádkozz hát. Egyedül hagylak vele. A halálban – mint oly gyakran az életben. Te el akartad őt venni tőlem: . . . isteneinktől, úgy értem. Ő viszont hű maradt hozzájuk.« »Csak a lelkét akartam megmenteni,« lehelve moddta Genoveva és megborzongott. » Tudom. Csak a keresztény menny számára akartad te őt tőlem elvenni. Így vélted, te legalábbis. Én hagytalak, hogy vele, hogy mit akartál, intézd. . .« »Én – az anya – a testvérek köszének néki mindent! Életet – Becsületet« – mondotta gyorsan a keresztény. »Amikor Avron lerohanása utána harcosok elvonszoltak, ő volt . . .« »Hát igen. És a hálád szívélyesen meleg volt. – Én megértettem ezt. És most is megértem.Én megyek a kriptáját elintézni. Csókold meg őt, Genovefa.« És magasra felegyensedve kisétált. Akkor vetette magát a sápadt gyerek heves fájdalomban a holt mellé, megfogta a lelógó kezeit és csókolta őket» Oh, örökre elátkozva, kárhoztatva egy másik asszonya miatt! O szent szűz, Mária – szánd meg őt, Childerichet! – Elkárhoztatva miatta!« IV. Nagy pompával volt Childerich király eltemetve, egy dombkriptában Tournay-ban, a kedvenc sólymát utánna küldték a halálba vele, kevéssé sejtették a pogány papok, akik eme temetésnél tevénykedtek, hogy keresztény unokái– mintha vezeklésül – egykoron a toursi szent Martin tiszteletére egy bazilikát fognak a kripta fölé építeni. Ugyanama napon a három kis klánterület, amikre a meghalt királysága korlátozódott, Tournay-ba hívott népserege a tizenötéves örököst, aki nem is oly régen a kardfelszentelést, megkapta, viszont rögtön a hadakozásban Soissons ellen mágát abban méltónak tanusította, Childerich utódjává választotta. Nem teljesen ellentmondás nélkül történt viszont. Nem hiányztak olyan férfiak sem a néphadseregben, akik minden haládatosság mellett az apjával szemben, a fiút még túlontúl ifjúnak találták, ahhoz, hogy vezetőjük legyen a harcban, és bírájuk a királyi népgyűlésben. Arra emlékeztették a gyűlést, hogy Tournay klánsági királyának közeli rokonai, – ugyanúgy Merowingek, – Chlodovech nagybátyai, érett férfiak a szomszédos klánkörzetekben Cambrai-ban, Thérouenne-ban, Le Mans-ban uralkodtak: egynémely ezek között javasoltá lőn, hogy Childerich utódja legyen: eme gondolatmenet tovább gondolói arra is intettek, hogy az egydülálló salfranki klánkörzetek veszélyezett helyzete miatt megkívánható lenne, ha azok egy kiály alatt összezárnának. – Ámbár a hála Childerichkel szemben és a megbizás a fiú kipróbált merészségébe és okosságába nyertek érvényt: így hát meg lett választva és elfogadta a királyi botot a legöregebb bíró kezéből. De oly mértékűen felhevítette és felbosszantotta az ellenállás a vöröncstincsűt, hogy, amikor a döntés meghozatalódott, és este felé a néphadsereg a rónaságból, a város falai előtt, elvonult, hogy a közeli saját lakóhelységekbe, ahová tartoztak, szétoszoljanak, elfutott Guntberthez égő fejjel, és unszolta őt, azért hogy elmenjen vele a közeli kirláyi fenyvesbe lovagolni.
 
 

FÓRUM
Fordítót keresek a könyvemhez
Bácsa-Földvári Andrea | 2017. 10. 07
Bármilyen témában szívesen fordítok
Huppert Anna | 2017. 07. 17